Álmomban mindig ott kísértesz, mint egy árny. Tudom, hogy csak itt akarsz lenni, hogy nem akarsz egyedül lenni a Magánnyal, s én is ezt akarom, hogy ne légy egyedül, de nem tehetek semmit, két másik Világot senki sem tud összefesteni, még akkor sem, ha úgy minden jobb lenne. Ne légy mérges kérlek, én nem akartam elvenni ezt a helyet, tudom, hogy most Te aludnál itt helyettem, ha az a nap máshogy történt volna meg, Te lennél, én nem lennék, s talán minden máshogy lenne, jobb, s más a Sorsunk.

Igaz, hogy voltál. Előbb, mint én, előbb itt voltál, de előbb el is mentél, még ha nem is akartál, nem is akartál menni, és mások sem szerették volna ezt, de az ember nem tökéletes, és hibázik, bár néha ezzel széttörhet mindent. S törtek is, körülöttünk minden apró kristályokra hullott szét, melyekben csak magamat láttam, bár ott voltál Te is, a kristályok nem mutattak Téged, fel nem fogható, hiszen Te is ember vagy csak kicsit korábban jöttél és mentél…

Álomból ébredek, hajnal van, de hív az Élet, így hát kócos hajjal zavartan lépek a padlóra, majd ballagok be a tükör elé.

S tudom, hogy visszanézel rám.

Bár mások számára nem vagy itt… én látlak. Magamban. Ahogy a saját szőlőszemembe tekintek, szinte látom a tekinteted, azt, aki lettél volna. Életet látok a szemeidben… csak az enyéim üresek, mert nincs segítség, elmentél, és nincs olyan ember, ki vissza tudná pörgetni az idő kerekét. Lassan végignézem az arcom – mikor mosolyra görbül a szám, tudom, hogy ajkaid ugyanúgy mozdulnak, mint ahogy az enyéim, de a Te mosolyodat is én hordozom. Hajam ugyanúgy omlik le a hátamon végig, mint ahogy a Te hajad omolna, ha nem csak bennem élnél, s tudom, hogy nevemben a Te neved is hordozom, ez az én béklyóm, a legnagyobb, mely emlékeztet arra, hogy itt voltál s lennél, ha az Emberiség akkor és ott lett volna oly ostoba. Tán én vagyok a hibás, ha nem lett volna létezésem tervben, a Sors másképp döntött volna, nem Téged vetett volna ki öleléséből, s az a dal kísért a rádión, hogy hiába értem mindegyik szavad, nekem nem szabad megszólalnom, csak hallgatlak, ahogy a Másvilág dallamán énekled el nekem, hogy milyen lett volna a napod, s én követhetnélek, de a Szív nem enged, mert azzal mást tépnék szét belülről… csak hallgatom, milyen boldog vagy. Mert mást nem szabad… elmondani, hogy itt vagy… arról írnék dalt, hogy milyen vagy, mennyi kedvesség szorult Beléd, s, hogy mennyire hiányoznak Neked, de az idő csak olvad, nem tudom, hogy elfelejtenek-e valaha is Téged, de beszélni nem akarnak Ők sem, én is csak titokban üvöltöm el, hogy voltál, s jobb lenne, ha lennél…

Álmomba visszatérve Téged látlak, szinte ugyanolyanok vagyunk, minden éjjel egy rövid utazás, míg beszélhetünk, tudd, hogy minden reggel azt mondom, hogy jó, hogy itt voltál, bár ne mentél volna el, akkor még jobban ismerhetnénk egymást, s nem csak én, de Ők is, kik ugyanúgy vagy talán még jobban szenvednek a Sors miatt, mint én. Nyugtatsz, hogy semmi baj, így kellett lennie, s én nem ellenkezem, Veled nem akarok veszekedni, bár nem értünk ebben egyet, de ez nem számít, egy vér voltunk és vagyunk, Veled mennék, de valami visszahúz. Úgy fáj a szívem, el kell, hogy higgyem, nem vagy már, csak velem létezel, egy test vagyunk két lélekkel, Miattad kell élnem, hogy átélhesd azt, mit akkor és ott elvettek Tőled...

Tudja a Világ, hogy Te voltál, s vagy velem, mikor mosolygok, valójában a Te mosolyod ragyogja be a Napot, mert Nélküled az én mosolyom is elveszett, mikor Január az életnek véget vetett…

de a csendben hallom a hangokat...

gyűlölöm mások boldogságát hallani...